A Rax és Hohe Wand sziklafalain

Klettersteigezni, általában, mint minden outdoor tevékenységet, csak jó időben lehet. Elmúlt a nyár, véget ért a szezon, a beülők, kantárok, sisakok a szekrény mélyébe kerülnek téli álmukra. Legalábbis azt hinné minden józan ésszel megáldott hegyet járó. Csakhogy néhányan nem így gondolták ezen a borús szeptemberen. Itt kezdődik a mi történetünk is.

Nem jó ez az ősz, augusztus vége óta alig-alig van jó idő. A vénasszonyok nyara is máshol (ki tudja hol) időzik. Egy hideg, esős délután azonban csörög a telefonom és egy kedves női hang klettersteig túrák iránt érdeklődik. A szokásos történetet hallgatom: még sosem volt, ki szeretné próbálni, a jövő hétvégéje szabad. Azt válaszolom neki, térjünk erre vissza kicsit később, így autóvezetés közben nem nagyon tudok neki konkrétumot mondani, de ha küld e-mailt erre és erre a címre, este szívesen válaszolok. Hazaérve látom, hogy becsülettel írt is nekem, de nem csak ő, hanem egy másik üzenetem is érkezett, miszerint 3 barát látta az oldalunkon a kezdőknek szóló klettersteig túrát, még sosem próbálták és a szeptember 24-i hétvége pont jó lenne nekik. No, ennél nekem se kellett több, máris készen állt egy kis csapat, 4 fővel, így összesen 5-en már érdemes volt nekivágni a hegynek. Ezek után még jött egy sor egyeztetés, szálláskeresés/foglalás, mit-vigyek-mit-ne típusú kérdések, majd végül is mindezeket leszámítva a péntek reggel már az Ausztria felé vivő úton talált minket. Igaz, hogy végül 4-en maradtunk (Kata, Izsó és én) és ebből a megfogyatkozott csapatból egyikünk (Kriszti) csak péntek este tudott jönni, de a lényeg, hogy a hegyek felé tartottunk.

Lévén egyik csapattagnak sem volt előismerete és gyakorlata a klettersteigezésről, így a túrát úgy terveztem, hogy a kezdő ferrátázók megismerkedjenek a felszerelésekkel, azok használatával, ennek megfelelően könnyebb és kevésbé félelmetes utakat választottam, persze úgy, hogy azért napról napra nehezebbek legyenek. 

Első nap, a Bécstől alig pár km-re lévő Mödlinger Steigot vesszük célba. A sziklák tövében lévő padon rövid eligazítást tartok a felszerelésről, arról, hogy mi miért fontos, hogyan akasszunk, hogyan használjuk a lábainkat és kezeinket a mászáshoz, mire figyeljünk, mikor legyünk óvatosabbak, egyszóval azon tudásom javát, amit mászással töltött éveim alatt magamba szívtam. A hétvége során, ha eszembe jutott valami, azt is megosztottam társaimmal.

Szerencsére ez a csapat lelkes és jó „tanulókból” állt. Annak ellenére, hogy épp a kezdőfal kicsit nehezebb, könnyen veszik az első akadályt és innen már nem is volt visszaút, menni kellett és klettersteigezni egész nap. Hajtottak, hogy menjünk még egyre és még egyre. Igazából első napra csak két rövidebb és könnyebb útvonalat tartogattam, de mivel olyan jól ment nekik, gondoltam, menjünk hát nehezebb terepre. Erre pont alkalmas a Hohe Wandon a Wahringer Steig nevű rövidke kis szösszenet. Na, itt már azért jobban lehetett érezni a bizonytalanságot, ki-ki a saját maga démonjaival, félelmeivel küzdött. Magas is volt, meredek is és kitett, ám itt is jól helytálltak a srácok és jogos jutalmul az útkönyvbe beírták a nevüket és pecsételtek a Trekpassukba.

Aznapi harmadik a túránk az E60 nevű erdei klettersteig lett, fél óra autózásnyira. Ez az út sem túl hosszú, ám van benne néhány izzasztóbb mászás, ami pont arra jó, hogy az ember csiszolja mászótudását és technikáját. Van benne egy nehezebb felmászás és egy érdekes harántmászás, ahol nincs lépés és a bakancsunkra, a tapadásra és karjainkra kell bízni magunkat, no és persze nem árt, ha van némi bátorságunk is, mert bele kell dőlni a drótba, egészen kinyújtott karral, így lógva a sziklafal fölé. Itt szerencsére nincs nagy mélység alattunk, ideális gyakorlóhely ez. Fent turistaház várt minket, ami épp nem volt nyitva; a szezonon már túl vagyunk. Mire befejeztük ennek a harmadik útnak a mászását épp kezdett is alkonyodni, így ideje volt elindulni a szállásunk felé, Edlach an der Rax nevű falucskába. Útközben még vásároltunk ezt-azt egy helyi Billában, majd vidáman folytattuk tovább utunkat. Az este beszélgetéssel telt a vacsora mellett, majd előkerült egy üveg etyeki fehérbor is, minden adott volt, hogy jól érezzük magunkat. Később végre megérkezett a negyedik útitársunk is, Kriszti, így már teljes a csapat. Másnapra hosszú túrát terveztem, így a korai kelés miatt ágyba parancsoltam mindenkit, bár nem is igazán kellett mondani, mindenki fáradt, ki a munka miatt, ki pedig az egész napos mászás miatt.

Reggel nem ébredtünk szép időre, az ablakon kinézve, alig láttam 40-50 méternél távolabb. Nem túl jó kilátások, de azért voltam már ennél rosszabb időben is felszólalással kimentem a fürdőbe mosakodni. A készülődésünk tovább tartott, mint gondoltam, de mindegy is, az időjárás nem javult. Persze mielőtt indultunk volna a túrára, még egy kört tettünk a Billában és biztos, ami biztos alapon vettünk még egy üveg bort az estére. Aznapi célünk a Grosses Höllental völgyében található megjegyezhetetlen és kiejthetetlen nevű Teufelsbadstubensteig. Könnyű, B-s nehézségű út, gyönyörű környezetben és kellemes terepen, ahol kiválóan el lehet sajátítani a klettersteig alapjait, amire szükség is van a későn este érkezett Kriszti miatt, és persze itt kiderül, ki hogyan bírja a komolyabb fizikai megterhelést is. Szépen haladtunk fölfelé, lehagytunk egy 2 lányból és egy fiúból álló osztrák hármast, majd beszélgettünk egy magányosan mászó bécsivel és utolértünk egy nagyobb cseh csapatot is. Mindeközben nem győztünk gyönyörködni a tájban, szerencsére az idő ekkor már sokkal jobb, még amikor az erdőben gyalogoltunk fölfelé, az egyik pihenőnél a köd, mintegy varázsütésre pillanatok alatt eltűnt. Nem sütött a nap, hiszen borult volt az ég, de legalább nem esett és ez a lényeg. Egyelőre. Azért sajnos nem adatott meg a tökéletes idő, pedig mi csak annyit kértünk volna, ne essen.

Épphogy kiértünk a völgy szélére, a gerincre, amikor eleredt. Szerencsére csak csendben szitált, nem szakadt. Ettünk valamit és elindultunk a Rax plató irányába, az Ottohaus felé. Ezt a részt szívesen kihagytuk volna a túrából, feljebb érve egyre ködösebb és egyre hűvösebb volt. Kiérve a fennsíkra már alig láttunk 10-20 méterre a ködtől, mellette fújt a szél és csapta az arcunkba az esőt. Mindenki már csak a házat várta és arról beszéltünk, lefelé egészen biztosan a fennsík szélén található felvonóval, a Raxseilbahn-nal megyünk vissza. A házban kályhában pattogó tűz és meleg fogadott minket. Egy forró leves után egyre inkább elálmosodott a csapat. Sajnos a ház mellett lévő rövid, de nehéz klettersteig szóba sem jöhetett ilyen időben, így beszélgettünk tovább, volt időnk. A meleg és az étel mindenkire jó hatással volt, hiszen hosszas megbeszélés úgy döntött a csapat, mégiscsak bevállalja a kb. kétórás lefelé gyaloglást. Még én sem tudtam meggyőzni őket, de szerencsére, mikor kiléptek az ajtón, meggyőzte őket a szél és a hideg. Ilyen gyors Pálfordulást is ritkán láttam életemben, de összességében örültem neki. A felvonó is még kb. fél órára volt és már háromnegyed négy. Nem osztottam meg a gondolataimat a többiekkel, de attól tartottam, a felvonó csak 4-ig jár, illetve lehet, hogy ilyen szeles időben le is állítják. Annak tudatában, hogy felvonóval megyünk le, szép lassan sétáltunk, míg a többiek mindenféléről beszélgettek, én nem tudtam odafigyelni, aggasztottak az előző gondolataim. Szerencsére megláttam a ködben két kutyát sétáltató alakot, ekkor már közel voltunk a házhoz, de én már tudtam, még jár a felvonó, mert rajtuk látszódott, nem ilyen időhöz öltözött túrázók. Köszöntem nekik és megkérdeztem, tudják-e meddig jár a felvonó, ötig, jött a válasz, ők pedig visszakérdeztek, hogy merre is van az a felvonó, mert eltévedtek ebben a ködben és egy elágazáshoz érkeztünk közben. Magabiztosan mondtam nekik, hogy balra, de már közel van, majd 5 méter után már láttam is a hatalmas épület sziluettjét; akkor mégis inkább jobbra, korrigáltam magam. Rég voltam már ekkora ködben és hihetetlen, mennyire elveszíti az ember a tájékozódó képességét. Innen már szinte egyenes utunk volt lefelé, azt leszámítva, hogy vissza kellett gyalogolni a szállásra és elmenni a másik autóért a Weichtalhaus parkolójába.

Még az Ottohausban jöttek az ötletek, hogy mit csináljunk majd este, végül a szaunázás nyert. Persze visszaérve a házba ez is változott, tusolás és vacsora után már senkinek nem volt kedve vagy inkább ereje elmenni. Előkerült a reggel vásárolt bor is, még tartottunk egy jó kis kérdez-felelek programot, majd sorra mindenki kidőlt.

Másnap reggelre sajnos az időjárás egyáltalán nem javult, ennek megfelelően nem is siettünk a készülődéssel. Osztrák házigazdánk megmutatta a gazdaságukat, a majd’ 40 egyedből álló tehénfarmjukat, az egészen kicsiktől a vágásra várókig. Érdekes módon ezek a tehenek olyanok voltak, mint a kutyák, amikor odamentem a ketrecük vagy micsodájuk mellé, ők érdeklődve odajöttek, szaglásztak, meg is lehetett simogatni őket, amiért cserébe jól megnyalták a kezem. Viszont amíg mi teheneztünk, addig az idő kezdett jobbra fordulni, sőt, néhol már a kék ég is kilátszott. Igaz, erős szél fújt és hűvös volt, de mégse esett. Az eredetileg tervezett Haidsteig helyett, ami túl hosszú lett volna aznapra, illetve azért annyira nem volt jó az idő, a ma i napra is inkább rövidebb túrákat néztünk ki. Első körben a Haidsteig nehézségű, ám annál jóval rövidebb Pittentaler steigot vettük célba. Az autópálya melletti Gleisenfeld nevű falucska fölötti szikla oldalában vezető klettersteig nagyon élvezetes mászást nyújt a már kicsit tapasztaltabb mászóknak és a kevésbé félősöknek, mert ez az útvonal szinte végig nagy mélységek fölött vezet és közvetlenül a sziklaorom tetejére ér ki az itt található várromhoz. Maga a mászás gyönyörű, kb. 100 méter az egész: tiszta élvezet jó minőségű sziklán, azonban tényleg csak tapasztaltabbaknak ajánlott. A mi kis négyesünkből erre a mászásra csak ketten vállalkoztunk, Kriszti és Izsó maradtak az ösvényen, így megbeszéltem velük, hogy majd odafönt a várromnál találkozunk. Ez jó döntésnek bizonyult, arról nem is beszélve, hogy Izsó közben végigvideózta a mi mászásunkat. (Később az egész túráról készül majd egy rövid kis klip.) Fent a csúcson ettünk, készült csapatfotó, majd elég hamar lemenekültünk, mert a szép napsütés ellenére elég erős szél fújt. Következő célpontunk a pénteken már megmászott Wahringer Steig volt, azonban Kriszti akkor nem volt ott, a többiek meg kíváncsiak voltak, péntek óta mennyit fejlődtek. Rövid autókázás után már a falu határában bandukoltunk a szikla felé, sajnos ekkor ismét egyre rosszabbra fordult az idő, de ez nem térített el minket a szándékunktól. Kata és Izsó mászott elöl, míg én Krisztinek segítettem hátul, néha el is kellett egy pár biztató, jó szó, de végül is mindannyian felértünk. A két elöl mászó megállapította, hogy már nem féltek annyira, mint első alkalommal és jobban is ment a mászás, míg Kriszti egyrészről annak örült, hogy a jóval nehezebb Pittentaler Steigot nem vállalta be, másrészről annak, hogy sikerült felmásznia és ezt nagy sikerélményként könyvelte el, nagyon helyesen. Fent, a kis tisztáson, a padon ülve visszapillantottunk Dreistetten falucskára, majd a Hergottschnitzerhaus irányában eltűntünk az erdőben. A kezdetben enyhe ösvény egyre meredekebbé vált, mígnem elértük a Drobilsteig nevű részt, ami egy kis sziklás szurdokon vezet keresztül. Itt létrák és drótok segítik a haladást. Kiérve a szurdokból, már csak pár perc sétára voltunk a háztól. Ekkor már meglehetősen rossz volt az időnk, esett és ködben is jártunk, így a ház alatti rövid steig-ot, a Ganghofersteigot fájó szívvel, de kihagytuk. Helyette a jó meleg házban vigasztalódtunk forró levessel és túrós sütivel, illetve somlói galuskával. A túra csúcspontja volt ez, a többiek bevallása szerint irtó jól érezték magukat a 3 nap alatt. A rögtönzött kis estebédünk után már nem sok történt, szitáló esőben lesétáltunk az autóinkhoz, elbúcsúztunk egymástól és a hegyektől is és megbeszéltük, hogy jövőre a Dolomitokban folytatjuk és elindultunk hazafelé.